FőoldalElérhetőségA vívásról
A tartalom megtekintéséhez flashplayer szükséges / Nem elérhető a tartalom.
A tartalom megtekintéséhez flashplayer szükséges / Nem elérhető a tartalom.
<
NYVSC Kard és Kerekesszékes Vívó Szakosztály      
 

„Ebben a sportágban két fél küzd egymással jellegzetes felszerelésben egy speciális eszközzel azért, hogy egy gondolattal előbb vigyen be érvényes találatot az ellenfél testfelületére. Ezt a találatot, szúrással vagy vágással érheti el a versenyző. Ugyanakkor arra is törekedni kell, hogy az ellenfél ne érjen el találatot.

A vívás első számú célja: adni, de nem kapni. Ezt az elvet a vívásnál keresztülvinni majdnem lehetetlen, ha közel azonos képességű versenyzők állnak egymással szemben a páston.

A vívás, szinte egyidős az emberiséggel. Az egyik olyan sportág, melynek kezdetére vonatkozóan nem tudunk pontos képet adni.

Időszámításunk előtti időkből fennmaradt emlékek bizonyítják a fémfegyverekkel való küzdelmet, vívást, de maga a tevékenység, a mozdulatok jóval idősebbek, hiszen az ember már faeszközökkel, egyszerű botokkal is tusakodott. A régészeti feltárások alapján a legrégebbi leletek Kínában kerültek elő (i. e. XI.–III. sz.) Csou dinasztia uralkodásának idejéből, ami már azt bizonyítja, hogy a fegyverek mozgékonyak és könnyen forgathatóak voltak.

Az ókori Kínában, Egyiptomban, Rómában és természetesen a görögöknél is vívtak, bár az olimpiai versenyeiken a vívás nem szerepelt a sportágak között.

Rómában a gladiátorok viadalai, az azokra való felkészítés nagy előrelépést jelentett a vívás fejlődésében. A gladiátorvívás fő fegyvere eredetileg a rövid széles pengéjű, egyélű kard volt. A vívás, mint sportág, a XIV–XV. században bukkant fel.

A mai modern vívás valódi gyökereit mégis a középkori lovagok életében kell keresni. A vívás a hét lovagi készség egyike volt, melyet rendszeres gyakorlással és a lovagi tornák intézményével tartottak megfelelő színvonalon. A perdöntő párbajok, mint eldöntetlen ügyek megoldása és becsületbeli sérelmekért vett elégtétel további fejlődést biztosított a vívótechnikák és fegyverzetek terén.

A kor legjelesebb vívói az olaszok, spanyolok és franciák voltak. Hogy valójában Spanyolország vagy Olaszország-e a vívás őshazája, nem tudni, de rendelkezünk mindkét fél igazát bizonyító írásos és képi emlékkel. A XVI. század körül a középkorban nehéz páncélzat és a kétkezes kard helyett megjelenik az egyenes pengéjű szúró-vágó fegyver a rapier (párbajtőr őse), a hajlított szablya, majd valamivel később a hajlékonyabb pengéjű feuret (a mai tőr elődje). Ugyan mellvértet még használtak, de az ötletesen szellemes, sokmozgásos észak-olasz vívóstílusnak köszönhetően a védekezés, így annak addigi eszközei is háttérbe szorultak és alárendelődtek a gyors támadótechnikával szemben. Az első vívással foglalkozó szakkönyvet az olaszok adták ki. Az 1700-as években már védősisakot is használtak, mely kezdetben csak bőr fejvéd volt majd elkészült az első drótvázas sisak is. A fegyvernemek tekintetében a párbajtőr és a tőr fejlődése figyelhető meg leginkább. A kardvívás felzárkózását a milánói Giuseppe Radaelli (1833–1852) kísérletezései hozták meg. Radaelli egy újfajta, egyenes pengéjű, vágásra és szúrásra egyaránt alkalmas fegyvert fejlesztett ki. Ezzel forradalmasította a kardvívást. Az addigi kissé unalmasnak tűnő küzdelmek az új fegyverrel megjelent technikának (könyökből vívás, gyorsabb lábmunka) köszönhetően változatossá és csalogatóan izgalmassá váltak.

A történelem során a kard nemcsak fegyvernem, hanem évszázadokig a férfi társadalomban elfoglalt helyének, férfiasságának, származásának jelképe volt. A nők számára szinte elképzelhetetlen volt a sport e férfias formája. Persze a régmúlt társadalmi normáin túl a nők ruházata sem volt a víváshoz legmegfelelőbb. Gondoljunk csak a nagy abroncsos szoknyákra, fűzőkre és egyéb tartozékokra. De az idő mindenre orvosság és a változás szele a nők kezébe is kardot adott, pontosabban tőrt. Nyugat-Európában az első női tőrvívók az1880-as években jelentek meg.

A vívás a kezdetektől jelen van a nyári olimpiai játékokon. Már Athénban mind a három fegyvernem műsorra került a férfiak küzdelmeiben, 1908-tól csapatversenyeket is rendeztek.

Minden idők legtöbb, szám szerint hét olimpiai bajnoksága Gerevich Aladár nevéhez fűződik (1932–1960), míg a második helyen az olasz Edoardo Mangiarotti áll hat elsőséggel (1936–1960). A nők 1924-ben mutatkozhattak be először tőrvívásban, 1960-tól csapatban is. A párbajtőr csak 1996-tól versenyszám a nők versenyében. Nőknél a legtöbb olimpiai bajnokságot (négy) a szovjet Elena Novikova–Belova könyvelhette el (1968–1976). Az Európa-bajnokságokat már az 1920-as évek elején kiírta az Európai Vívó Szövetség (Confédération Européenne d’Escrime, CEE), amit a harmincas években megszüntették és csak 1981-től rendeznek újra kontinensbajnokságot. A FIE 1937-ben rendezte meg az első világbajnokságot.

Hazai múlt

Magyarországon az európai vívótechnikák a lovagi korban, az Anjouk idejében kezdtek ismertté válni. Zsigmond király és Mátyás király idejében az udvari etikettnek és a jellemző harcmodornak köszönhetően a fejlődés folyamatos volt. A török kor idején főként a kardvívás terjedt. A XIX. században magyar nemesek európai utazásaik során ismerkedtek meg a legjobb francia és olasz kardforgatók korszerű módszereivel, valamint a külföldön tanuló magyar diákok kíváncsisága és tanulékonysága is nagyban hozzájárult a vívás fokozatos elterjedéséhez. Magyarországra a sportvívás ötletét Széchenyi István és Wesselényi Miklós hozta. A külföldön látottak alapján 1825-ben megalapították az első Pesti Nemzeti Vívó Intézetet, melynek 87 alapító tagja volt. Első mestere Friedrich Ferenc, egy állítólag porosz gárdatiszt, akinek felkészültsége az intézet fellendülését jelentette. Ugyanekkor egy másik szervezet, a Chappon Lajos által alapított Nemzeti Vívó Intézet és Kolozsvárott a Wesselényi támogatását élvező Kolozsvári Viadal Iskola is a vívás népszerűsítéséért dolgozott.

Az első valóban magyar származású vívómester Keresztessy József volt, aki a szabadságharcot követően, mivel a Pesti Nemzeti Vívó Intézetet feloszlatták, saját vívótermet nyitott. Ugyan a vívás egyre népszerűbb lett a fiatalok körében, a módszerek kissé megrekedtek. Az 1896-ban Budapesten rendezett millenniumi vívóversenyen az olasz vívóiskola mindent elsöprő győzelmet aratott a hagyományos magyar stílusban vívó versenyzőink felett. A szomorú tényeken okulva a vívás akkori jelesebb képviselői a tanulás mellett döntöttek és a könyökből vívó, gyorsmozgásos olasz technikát sikeresen elsajátítva, ötvözték a magyar védekező stílussal. Így jött létre az „adni, de nem kapni!” szemlélet, mely annyira eredményes lett, hogy 12 évvel később a londoni olimpián már a tanítvány oktatta a mestert.

Az első országos bajnokságot 1900-ban rendezték kard- és tőrvívásban, valamint csapatbajnokságot is ekkor írtak ki először kardvívásban, később tőrvívásban és végül párbajtőrben. 1928-ban, tőrben már a nők is versenyeztek a bajnoki címért, 1938-tól csapatban is. 1930-ban tovább bővült a fegyvernemek száma, bajnokot avattak férfi párbajtőrben, majd 1931-től a párbajtőr csapatverseny is programba került. A női párbajtőr egyéni, csapat 1988-ban, míg a kard egyéni, csapat 1998-ban lett bajnoki szám.

A sportág ügyeit kezdetben a Magyar Atlétikai Szövetség intézte egészen 1914. január 18-áig, amikor 16 egyesület közreműködésével megalakult a Magyar Vívó Szövetség. A Nemzetközi Vívó Szövetség (Fédération Internationale d’Escrime, FIE) egy évvel korábban, 1913-ban jött létre Párizsban. Magyarország alapító ország volt, s az alakulás óta folyamatosan delegál tagokat valamelyik bizottságba.

A magyar vívás legkiválóbb versenyzői, régen és ma (csak néhány a teljesség igénye nélkül): Fuchs Jenő, Kabos Endre, Gerevich Aladár, Kovács Pál, Kárpáti Rudolf, Kulcsár Győző, Fenyvesi Csaba, Szabó Bence, Nébald György, Nemcsik Zsolt, Kulcsár Krisztián, Rédli András, Elek Ilona, Ujlakiné Rejtő Ildikó, Tordasi Ildikó, Nagy Tímea, Mincza-Nébald Ildikó.

A nemzetek rangsorában Oroszország (Szovjetunió), Olaszország és Magyarország számít a legmeghatározóbb nemzetnek az elmúlt olimpiai, világ- és Európa-bajnoki eredmények alapján.

A vívás a magyar sportágak eredményességi listáján is az első helyen található, amit hűen tükröz versenyzőink olimpiai éremparádéja: aranyérem 34, ezüstérem 22, bronzérem 26.

Versenyszabályok

A versenyeket kieséses és körmérkőzéses rendszerben rendezik, egyéni és csapatverseny formájában. A vívótér (pást) 14 méter hosszú és 1,5–2 méter széles. A vívók a fegyvert csak egy kézben használhatják, kizárólag sérülés esetén, a vezetőbíró engedélyével lehet másik kézre váltani. A mérkőzéseket vezetőbíró irányítja. A küzdelem a vezetőbíró rajta vezényszavára kezdődik, és az állj vezényszóra áll meg. A vívásban három fegyvernem létezik:

Kard (Sabre)

A kard, vágó- és szúrófegyver. A küzdelem során a találatokat elektromos berendezés jelzi, mely a védőruha anyagába és a sisakba szőtt fémszálak segítségével lép működésbe. Találati felület a csípőhajlattól felfelé eső terület, beleértve a fejet és a karokat is.

Mindhárom fegyvernem esetén, a vezetőbíró a szabályosan jelzett találatot megsemmisítheti, ha azt a szabályok szerint érvénytelennek ítélik. A mérkőzések általában férfiaknál 5, a nőknél négy találatig zajlottak korábban, nemzetközi versenyek esetében a FIE 1997-ben bevezette a 15 találatig tartó mérkőzést.”

 

 

 

Forrás:

Sport A-tól Z-ig

Gallovits László – Honfi László – Széles-Kovács Gyula

Dialóg Campus Kiadó

Szerzői jog © 2011 Dialóg Campus Kiadó

Copyright 2011., Gallovits László, Honfi László, Széles-Kovács Gyula

 

FőoldalElérhetőségA vívásról © 2013, NVYVSC KKVSZ